2. Fejezet

Egy unalmas nap

Mikor beléptünk a suli épületébe hirtelen mindenki elhallgatott és felénk kapta a tekintetét. Ezzel egy időbe engem megrohamoztak a diákok gondolatai. A lányok irigykedve néztek minket, míg a fiuk a nyálukat csorgatták utánunk. Rosalie imádta ezt a helyzetet. Szeretett a középpontba lenni, míg mi többiek, ha lehetett inkább elkerültük az ilyen helyzeteket, ami elég nehéz volt tekintve, hogy vámpírok vagyunk. Természetünknél fogva mi vonzzuk magunkhoz az áldozatainak. A kinézetünk, a hangunk, az illatunk, mindenünk csábította az embereket. Ezért is voltunk mi a legtökéletesebb ragadozók.
Az első utunk a titkárságra vezetett, hogy átvegyük az órarendjeinket. Rosalie, Emmett és Jasper a 11. osztályba jelentkezett, míg Alice és én a 10. osztályba. Miután megkaptuk az órarendünket mindenki elindult a megfelelő irányba. Rosalie-nak spanyol órája volt, míg a fiuknak testnevelés. Mi Alice-el pedig irodalomra indultunk, de mielőtt mindenki elindult volna megbeszéltük, hogy az ebédlőbe találkozunk. Nagyon lassan és unalmasan teltek az órák, mivel már elég sokszor végig jártuk a gimnáziumot. Már alig vártam, hogy találkozzunk a többiekkel az ebédnél. Azok legalább nem unalmasak. Emmett és Jasper mindig szórakoztat minket valamivel. Alicel már az ebéd előtti utolsó óránkon ültünk. Már csak pár perc volt az órából amikor Alicenek hirtelen látomása támadt. Gyorsan elkezdtem a gondolataira koncentrálni, hogy mi történhetett. A látomásában Carlisle telefonon beszélgetett valakivel és nem tűnt a legboldogabbak. Majd a látomás véget ért. Alicel kérdőn néztünk egymásra.

-Szerinted mi lehet a baj?-kérdezte gondterhelt arccal.

-Nem tudom, de szerintem jobb lenne, ha az órák után sietnénk haza, hogy mielőbb megtudjuk. A többieknek is szólnunk kell majd. -mire befejeztem a mondatot ki is csengettek az óráról. Gyorsan felkaptuk a cuccainkat és kiviharoztunk a teremből, persze emberi tempóba és az ebédlő felé siettünk, hogy minél előbb találkozzunk a többiekkel, hogy megbeszéljük Alice látomását.
Mikor odaértünk még nem voltak ott a többiek ezért beálltunk, hogy vegyünk magunknak kaját. Persze csak a látszat kedvéért. Mikor sorra kerültünk kikértük a kajánkat és fizetés után megcéloztunk egy félre eső, üres asztalt. Mikor helyet foglaltunk akkor léptek be a többiek az ebédlő ajtaján. Ők is sorba álltak majd miután ők is fizettek az asztalunkhoz sétáltak.

-Sziasztok-köszönt Jasper majd Alice-nek egy csókot lehelt az ajkára.

-Na meséljetek milyenek voltak az óráitok. Történt veletek valami érdekes dolog, mert nekünk dög unalom volt. A tesi meg kész katasztrófa volt. Olyan lassúak ezek az emberek, és ami a legrosszabb az egészbe, hogy vissza kell fogni magunkat. Azt hinné az ember, vagyis a mi esetünkbe vámpír, hogy a tesi órákon levezetheti a fölös energiáit, de nem. Csak szenvedni….

-Bocsi Emmett, hogy megszakítom a mondani valódat, de most van ennél fontosabb megbeszélni valónk is.alice-nek látomása volt.

-Kíváncsi vagyok, mi lehet az. Várj, van egy tippem. Biztos azt látta, hogy a bevásárlóközpontba új ruhákat hoztak és azt akarjátok megbeszélni, hogy mikor menjetek el vásárolni.

-Hehehe. Nagyon vicces vagy Emmett, de nem. Alice azt látta, hogy Carlisle valakivel pont telefonon beszél és…

- Ebbe mi a fontos. Carlislet mindig sokan hívják, mivel, hogy orvos.

-Emmett ha hagynád, hogy Bella befejezze, akkor talán nem mondanál ilyen hülyeségeket. -szólt rá csípősen Alice.

-Bocs Bella. Folytasd csak és ígérem, nem szólok közbe megint.

-Kösz Emmett. Értékelem. Tudom, hogy nem könnyű neked csendben maradnod. Na de a lényeg az, hogy elég gondterheltnek tűnt. Olyan volt mintha nem mondtak volna el neki mindent. Kíváncsi vagyok, hogy ki telefonálhatott neki. Szerintetek?

-Bárki lehetett az. Tudjuk jól, hogy Carlislet sokan ismerik, tehát nem igazán tudunk következtetni.

-Jasper-nek igaza van. Amíg nem tudjuk ki lehetett az a titokzatos telefonáló addig nem is érdemes foglalkozni ezzel a dologgal.

-Most az egyszer igaza van a fiuknak. Ha fontos lenne Carlisle biztos, hogy szólt volna már nekünk. – Ahogy Rosalie befejezte a mondatát a zsebembe lévő kis ezüst Szinű telefon rezegni kezdett. Carlisle száma jelent meg a kijelzőn.

-Hallgatlak. - szóltam bele a telefonba.

-Szia Bella. Haza kellene jönnötök, de most. Valamit muszáj megbeszélnünk.

-Rendben van Carlisle. Azonnal indulunk.

Letettem a telefont és a többiekre néztem. Mind egyszerre bólintottak, hogy megértették. Felálltunk az asztaltól, hogy elinduljanak a parkoló felé ahol a kocsim állt. Emberi tempóba mentünk a kocsimhoz, ami egy ezüstszínű Volvo volt. Olyan, mint amilyen régen Edwardnak volt csak újabb modell.
Miután mindannyian beültünk a kocsiba beindítottam és kitolattam a kocsival, majd szinte padlóig nyomtam a gázt, hogy minél hamarabb hazaérjünk és megtudjuk mi az a nagyon fontos dolog, ami annyira aggasztotta Carlisle-t.
10 perc után már a földúton voltunk. Onnan már csak pár perc és látható lesz a nagy Cullen-ház. A ház nem sokat változott ez alatt a száz év alatt. Igaz egy kicsit rendbe kellet tenni, de nem volt vészes. A házhoz vezető út pedig annál durvább volt. Az évek során benőtték a gazok és a fák, amiktől alig lehetett már látni azt a kis ösvényt, amin mi közlekedünk. Legalább Emmett kiélhette a vágyait, ugyanis nagy örömmel vállalta azt a megtisztelő feladatott, hogy majd ő rendbe teszi az utat. Ez nem állt másból, mint az erdő egy részének kiirtásából.
Bent a háznak a része ugyan az maradt. Minden maradt a helyén és mindenki maradt a saját szobájában. Egyedül nálam történt változás. Régen az egyik vendégszoba volt kijelölve nekem, mint saját szoba, de megbeszéltem a többiekkel hogy innentől kezdve hadd használjam Edward régi szobáját. Mindenki a beleegyezését adta. Természetesen a szobán semmit se változtattam. Mindet meghagytam, úgy ahogy volt. Egyedül az elektronikai dolgokat cseréltem le modernebbre, de nem csak én, hanem mindenki. A garázsból egyből a nappali felé vettük az irányt, mert tudtuk, hogy Esme és Carlisle ott fognak várni minket. Nem is tévedtünk. Mind a ketten a kanapén ültek és beszélgettek, de amint megláttak minket mind a ketten ránk néztek.

-Sziasztok Gyerekek. Na, milyen volt az első napotok?-kérdezte Esme anyai szeretettel.

-Unalmas- Válaszoltuk mind együtt majd hangos nevetésbe törtünk ki.
A nevetésünket Carlisle szakította félbe.

-Ne haragudjatok, hogy haza hívtalak titeket, de meg kellene beszélnünk néhány nagyon fontos dolgot.

-Hallgatunk. Mi a probléma? -kérdezte Jasper

-Inkább az étkezőbe beszéljük meg ezt a dolgot -válaszolta Carlisle, majd elindult az étkező felé Esmével az oldalán, mi pedig követtük őket. Az étkezőbe ott állt Esme barna fa asztala körbe a nekünk fenntartott székekkel. Carlisle a családfő helyére ült le míg Esme a jobb oldalára. Mellette foglalt helyet Rosalie és Emmett. Én Carlisle bal oldalán foglaltam helyett, míg mellettem Alice és Jasper ült. Carlisle maga elé tette az kezeit, ujjait összetámasztotta majd rákönyökölt.

-Azért hívtalak tehát haza titeket, mert kaptam egy elég nyugtalanító telefonhívást. Olaszországba kell utaznunk a Volturihoz.

-Hogy mi?- hördült fel Rosalie.

-Jól hallottad. Aro hívott fel személyesen és arra kér minket, hogy menjük el Volterába.

-De hát mi oka van a Volturinak arra, hogy Volterába hívasson minket. Hiszen nem szegtük meg a törvényeiket.

-Nem tudom Jasper. Ez az, amiért haza hívtalak titeket. Azt mondta Aro, hogy majd ezt személyesen akarja velünk közölni. Tehát el kell döntenünk, hogy megyünk-e vagy maradunk? Ha megyünk, akkor megtudjuk az okát. Ha nem megyünk, akkor lehet, hogy okot adunk a Volturinak, hogy megtámadjanak minket, amit nem igazán szeretnék, de gondolom ti se. Ezért arra kérek mindenkit, hogy szavazzunk. Esme, mi a válaszod.

-Természetesen igen. Menjünk. Nem akarom, hogy bárkinek bármi baja essen.

-Rendben. Rosalie?

-Menjünk.

-Emmett?

-Maradjunk. Úgy is rám férne már egy kis bunyó. Meg amúgy is. Amíg Bella mellettünk van, addig legyőzhetetlenek vagyunk.

-Jasper?

-Ha lehet akkor én inkább elkerülném a harcot. Nem örülnék, ha Alice-nek valami baja esne. Tehát a válaszom az, hogy menjünk.

-Alice?

-Menjünk.

-És te Carlisle?- kérdeztem.

-Az én válaszom is az hogy menjünk.

-Akkor irány Olaszország.

-Rendben akkor ezt eldöntöttük. Alice, ha lennél szíves intézkedni. Addig a többiek induljanak pakolni.

Mindenki felállt a székből és indult pakolni, hogy ha Carlisle kiadja az utasítást akkor elinduljunk az ismeretlen felé.